2012. június 24., vasárnap

Egy kotta ott maradt a zongorán...


Én azok közé a lányok közé tartozom, akik már kislánykoruk óta álmodoznak arról, hogy eltalálja egyszer őket Ámor nyila, és értük jön a szőke herceg. Azonban köztem és közöttük egy különbség van. Velem valóban megtörtént ez.
Szerencsésnek mondhatom magam, hisz rátaláltam a szerelemre, megismerhettem ezt a csodás érzést, és az életem része lehet egy nagyszerű férfi.
Már a megismerkedésünk is amolyan romantikus filmbe illő volt. Egy egyszerű mindennapi tevékenyég folytán találkoztam vele. Ennek a színhelye pedig a bolt volt. Nem mondhatom magamról, hogy valami magas ember vagyok, és a felső polccal meggyűlt a bajom. Nyújtózkodtam a kiszemelt áruért és küzdelmes perceket folytattam azért, hogy megszerezzem a kiszemelt példányt. De akármennyire is akartam nem értem el. A próbálkozásom meglátta egy segítőkész férfi, aki felajánlotta, hogy leveszi nekem. Én szó nélkül elfogadtam. Ő segített, levette, majd mikor tekintetünk találkozott egymáséval, na akkor volt az a bizonyos nyíl eltalált jelenet.
Innen pedig minden folyt szépen a medrében. Találkoztunk, randiztunk, majd egy párt alkottunk. Nagyon jó megvoltunk, s ő 2 évi járás után megkérte a kezem. Én a boldogságtól először meg sem tudtam szólalni. Mintha csak a cica elvitte volna a nyelvem. De mihelyst észbe kaptam azonnal kimondtam az igent. Számomra ez nem volt kérdés, tudtam, hogy vele akarom leélni a hátralévő életemet.
És ha most visszakanyarodok első mondatomhoz, kiskoromban nem csak a szőke herceget láttam magam előtt, hanem a tökéletes esküvőt is. És itt volt az alkalom a tökéletes esküvő lebonyolítására. Nem kell egy hatalmas több száz vendéges esküvőre gondolni, csak egy egyszerűre, de mégis nagyszerűre. Egy olyanra, ahol jelen van a család, a barátok, azok a személyek, akik közel állnak hozzánk. Egy olyan esküvő, amelyen fehér ruhában végigvonulva a sorok között a világon a legboldogabbnak és leggyönyörűbbnek érezhetem magam. Amikor minden egyes lépés valami új felé vezet, amikor minden lépés egyre közelebb visz a jövőbeni társhoz, az új életbeli támaszhoz.  Amikor ha oldalra tekintek, látom a meghatódott rokonokat és barátokat, akik ugyanolyan boldogok, mint mi, és ugyanúgy örülnek a mi boldogságunknak és kívánják azt, hogy az álmunk valóra váljon.
És akárcsak a romantikus filmekben, a legszebb jelenetsor az, amikor szemben állunk egymással, egymás szemébe nézünk és kimondjuk azt, hogy igen. Majd felhúzzuk a gyűrűt és a férj megcsókolhatja a menyasszonyt. Amikor elcsattan az első közös életbeli az első házas csók, és ezt végig nézik azok az emberek, kik számunkra fontosak.
Én pontosan ilyen esküvőre vágytam.
Életem leggyönyörűbb napjának indult az esküvőm napja. Reggel egy kicsit izgatottan ébredtem, mégis nyugodt voltam. Energia terén nem volt hiány. Alig vártam már, hogy ott álljak vele szemben és végre kimondja a pap, hogy Önöket ezennel házastársnak nyilvánítom. De az a reggelhez képest még messze volt.
Két koszorúslányom segítségével nekiláttunk már korán reggel a készülődésnek. Direkt ki volt alakítva egy szoba erre a célra. Beléptem és a mennyasszonyi ruhámmal szembe álltam, majd végigsimítottam az anyagon. Selymes tapintású volt.
- Hayley az még hátrébb van! – mondta az egyik koszorúslányom nekem.
- Tudom, de már magamon akarom viselni.
- Nemsokára rajtad lesz. – s ölelt meg. - Na de most gyerünk készülődni, sok dolgunk van veled! – mondta mosolyogva.
Majd nekiláttunk a készülődésnek. A két koszorúslányom kitett magáért. Szerencsém volt, hisz egyikük fodrász volt, így olyan hajat varázsolt nekem, amitől elállt a lélegzetem is. Aztán egy könnyed sminket tettek fel. Mire elkészültünk mindezekkel az idő is elröpült. Persze nem csodálom, hisz a nők szeretnek és tudnak is sokat beszélni. Így a készülődés közepette mi is többet beszélgettünk, mint kellett volna. Felhoztuk a régi emlékeket, egy kicsit nosztalgiáztunk, és nevettünk is sokat. De ennek így kellett lennie.  Ez egy gyönyörű nap, tele boldogsággal, amibe belefér a készülődés közepette is egy kis vidámság. De ahogy említettem elröpült az idő, ezért a menyasszonyi ruhám felvételéhez készülődtünk már. Felvettem, a lányok pedig megigazították rajtam, hogy mindenhol tökéletesen álljon. Mikor elkészültek az igazgatással is, szembeálltam a tükörrel. Megnéztem magam benne. Egyszerűen kimondva gyönyörűnek láttam magam. Tökéletes volt a ruhám, a hajam, a sminket, úgy éreztem magam mintha egy tündérmesében lennék. Úgy éreztem ezen a napon én vagyok a világon a legszebb és legboldogabb ember. Csak nézelődtem a tükörben, s nem vettem észre, hogy kinyílt a szobaajtó. Azon pedig vőlegényem toppant be.
- Hayley! Istenem, de gyönyörű vagy!
Azonnal kapcsoltunk mindannyian, s a koszorúslányok azonnal kitessékelték az ajtón.
- Menj ki Jonathan, nem szabad előtte látnod a menyasszonyt!
- Kate, ne csináld már, ez csak egy babona!
- Jonathan kifele! – majd sikerült nagy nehézségek árán kituszkolni az ajtón.
Az ajtó mögül beszélt nekem.
- Hayley, gyere ide kérlek az ajtóhoz, ha már nem láthatlak.
Én odamentem.
- Csak azt akarom, hogy tudd, hogy mindennél jobban szeretlek téged, és én vagyok a világ legboldogabb embere! Maradj itt kérlek, és nyisd meg az ajtót, szeretném ha hallanál valamit.
- Rendben. – mondtam, és megnyitottam az ajtót, ő pedig lement az emeletről.
Körülbelül két perc múlva hallottam ahogy a zongorán játszik. A kedvenc dalomat játszotta el, amit már oly sokszor előadott nekem. Most azonban még nagyobb volt a jelentősége ennek a dalnak.
Miután eljátszotta lentről felszólt nekem.
- A templomban ott várlak majd az oltárnál! – majd elment.
Nagyon boldog voltam. Eddig azt hittem a mai napon nem lehetek jobban boldogabb, de ez most tetőzve lett. Azonban én hiszek a babonában és félek attól, hogy valóban valami balszerencse ér minket, mert ő meglátott engem.
Igyekeztem erről a gondolataim elterelni. Most nem szabad, hogy ilyen gondolatokkal elrontsam a napom. Ez a tökéletes nap, amikor semmi rossz sem történhet, ami emlékezetes, mégpedig azért mert ekkor vagyok a legboldogabb.
Elérkezett az idő. Ott álltam a templom bejáratánál. Édesapám ott volt mellettem. Rám nézett és láttam a büszkeséget az arcán.
- Gyönyörű vagy kislányom! Nagyon boldog vagyok, és nagyon büszke rád! Most átadlak majd valaki másnak, és rá bízlak téged. – láttam, hogy közben könnybe lábadt a szeme.
- Szeretlek apu! – s az én szemeim is könnybe lábadtak.
- Én is lányom! – elmosolyodott. – Nehogy elkezdj sírni, nem akarom, hogy elfolyjon a sminked.
- Rendben. – mondtam s összeszedtem magam, noha nagyon meg voltam hatódva.
Majd kinyílt előttem az ajtó, és megszólalt a zene. Ez volt az én pillanatom. Amikor könnyednek éreztem magam, amikor minden szempár rám szegeződött, amikor láthatom a vendégek arcán az örömöt. Apába belekaroltam és elindultunk. Lassú léptekkel elvonultunk a sorok között. Úgy éreztem magam, akárcsak egy tündérmesében. Ezek a pillanatok örökre belém vésődtek. Majd odaértünk az oltár elé, és apu átadott annak a személynek, akire ezentúl rábíz. Még mielőtt szembefordultunk volna a pappal egy gyors pillantást vetettem az itt lévőkre. De közülük is a szüleim és Jonathan szüleinek tekintete fogott meg. Látszott rajtuk az öröm, és a boldogság könnyei az ő arcukon is megjelentek. Egymásra néztünk Jonathannal, majd a pap felé fordultunk, s kezdetét vette a ceremónia.  Minden egyes pillanat a csodával ért fel számomra. Mégis az a pillanat volt a legemlékezetesebb, mikor mind a ketten kimondtuk azt a bizonyos igent. A pap pedig házastársaknak nyilvánított minket és elcsattant az első házas csók. Mindenki gratulált nekünk. Amikor kiléptünk a templomból, rizst szórtak ránk. Elkészültek a fotók, majd eldobtam a virágcsokrom. Húgom kapta el. Meg volt lepődve. Mi pedig beültünk friss házasként az autóba, hogy elhajthassunk a nászutunk helyszínére. Az egész tényleg olyan filmbe illő jelenet volt.
Az autóba ültünk és elindultunk, első közös házastársi utunkra.
Mind a ketten majd kicsattantunk a boldogságtól. Egy kereszteződésben pirosat kaptunk. Szabályszerűen megálltunk. Jonathan megfogta a kezem, majd odahajolt felém és adott egy puszit a számra.
- Az én kis feleségem.
Egymásra mosolyogtunk. A lámpa pedig zöldet jelzett. Jonathan elindult, de bárcsak ne tette volna.
Egy kamion áthajtott a piroson és belénk csapódott. Mi megpördültünk az autóval, majd egy tűzcsapba csapódtunk be. Csak arra emlékszek, mikor forgunk körbe-körbe és férjem már akkor magatehetetlenül csapódik, majd elsötétült minden.
A következő olyan pillanat, amikor tudatomnál voltam, az volt, hogy csukva volt a szemem, de én erőlködtem azért, hogy kinyissam. Agyban ott voltam és erőlködtem, de a szemeim nem akartak kinyílni. Pár perc múlva sikerült. Mikor kinyitottam megijedtem. Gépkattogást és fehérséget láttam. Néztem kétségbeesettem körbe, s láttam, hogy csövek állnak ki belőlem, mellettem pedig anya fekszik az ágyamra hajtott fejjel. Jonathant kerestem mindenhol, de nem láttam sehol. Meg akartam szólalni, de egy hang se jött ki a torkomon, csak tátogtam. Szemeim azonnal megteltek könnyel és elkezdtek lefolyni arcomon. Nem értettem mit keresek itt és miért nincs itt velem Jonathan. Ki akartam tépni az orromból kiálló orrszondát. Erre anyu is megébredt. Látta rajtam, hogy kétségbeesettem kapálózok és próbálok mozdulni, de nem megy.
- Édesem, kislányom, nyugodj meg! Szólok az orvosnak! – ezzel pedig kirohant.
Nem értettem miért kell az orvosnak szólni.
Pár pillanat múlva anya az orvossal együtt volt ott. Ő azonnal megvizsgált.
Később tudtam meg mi is történt igazán. Életem legszebb napjának tűnő nap, a legrosszabb lett. Pokoli nappá változott. Azon a napon elkezdődött valami és ugyanakkor véget is ért. Azért nem volt összefüggés a két esemény között amire emlékszem, mert balesetet szenvedtünk. Nekicsapódtunk egy tűzcsapnak. Mind a ketten elvesztettük eszméletünk, s vérbe fagyva ültünk az autóban. Azonnal mentőket hívtak hozzánk, és rögtön kórházba hoztak minket. Én kómába estem, s mikor felébredtem kiderült egészen 3 hét és 4 napig feküdtem mozdulatlanul. Jonathan viszont… ő viszont elment örökre. Mikor megtudtam, hogy ő meghalt, azt hittem kitépték a szívem. Azt akartam és azt kívántam, hogy bárcsak én is meghaltam volna akkor.
Súlyos sérüléseim voltak, de végül sikerült felépülnöm. Azonban egy seb örökre gyógyulatlan maradt, ez pedig a szívemben keletkezett seb…

Sokszor előfordul, hogy újra megálmodom ezt anapot. A tudat alattim mindig előhozza. Mindig ugyanaz pörög le előttem, minden egyes képkocka újra felmarja a sebeket és újra csak erősödik a hiány. Ilyenkor az tud megnyugtatni, ha odaülök a zongora elé. Emlékszek ő is mindig itt ült, mikor nyugalomra vágyott. Volt egy dalunk. Ennek a dalnak a kottája azóta itt van, mióta ő utoljára itt ült, s az esküvő napján eljátszotta még nekem. Magam előtt látom, ahogy ott ülünk egymás mellett és figyelem, ahogy játszik nekem, ahogy szívből játssza ezt a dalt.
Én is megtanultam azóta, mióta ő eltávozott. Ahogy mondtam, mikor újra előjön az a szörnyű nap álmomban, leülök és eljátszom a dalt. Ez valamiképp megnyugtat. Lehunyom a szemem és sírok közben. Könnyeim végigcsordulnak arcom vonásain, s hol a ruhámon, hol a lábamon, hol pedig éppenséggel a kezemen landolnak. Mikor érzem ezeknek a könnycseppeknek a cseppenését, egy pillanatra olyan, minta ő érne hozzám. Mikor a kezemre hullnak a cseppek olyan mintha csak megsimítani a karom, ha itt ülne mellettem. Van olyan is, hogy szinte érzem a jelenlétét, ahogy levegőt vesz mellettem, s néha azt érzem, mint fejével odasimulna arcomhoz.
Most miközben a dalt játszom a szemeim csukva vannak. Magam előtt látom magunkat, ahogy mint ifjú házasok, az esküvőn viselt ruháinkban, csak kettesben, egy gyönyörű helyen, erre a dalra lassúzunk.
Read More
Üzemeltető: Blogger.

© Novellák, AllRightsReserved.

Designed by ScreenWritersArena