Az ajtó másik oldalán...
Mindennek oka van. Sokszor halljuk ezt, de nem tudjuk mindig
elfogadni. Mindennek van egy rendeltetése, mindenkinek meg van előre írva a
nagykönyvben a sorsa. Sokszor élünk ezekkel a mondatokkal. Próbáljuk ezekkel
elfogadtatni azokat a dolgokat, amik velük megtörténnek. Sokkal jobban esik, ha
vannak olyan szavak, melyekből mondatot formálva némi magyarázatot találhatunk
életünk eseményeire. Én is igyekeztem ezeket a mondatokat magamnak
elmondogatni, hogy próbáljam meggyőzni önmagamat, ennek oka volt. De nem tudtam
arra rájönni mi lehetett az oka.
Már viszonylag sok idő eltelt mióta Jonathan magamra hagyott. Az idő telt, de bennem alig változott valami. Sokszor mondjuk azt, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Megeshet, hogy egy seb begyógyul, a fájdalom viszont nem szűnik csak enyhül egy kicsit, de a keletkezett heg örök nyomként kísér majd hátralévő életünk során. Jonathan halálát egy jelzővel tudom illetni: értelmetlen. Mióta ő elhagyott, bennem is megváltozott valami. Olyan, mintha kiszakított volna egy darabot a szívemből. Párszor már elgondolkoztam azon, mi lett volna, ha akkor én is vele megyek. Akadt olyan nap, mikor arra a következtetésre jutottam, talán így jobb lenne. Ekkor pedig olyan is volt, hogy egy olyan variáció, vagy nevezzük lehetőségnek fordult meg a fejemben, hogy utána megyek. Viszont valami visszahúzott. Mintha csak ő ragadta volna meg a karom és rántott volna vissza az életbe. Ekkor azt éreztem ez nem megoldás, így csak újabb fájdalmat okoznék azoknak, akik szeretnek. Másrészről pedig azt is jelentené, hogy elbuktam.
Igyekszem visszarázódni az életbe, de nagyon nehezen megy. A szüleim nagyon féltenek attól hogyan sikerül ezzel megbirkóznom. Azt tanácsolták, hogy menjek el dolgozni, ne üljek otthon, próbálkozzam azzal, hogy lekötöm magam valamivel, így talán könnyebb és nem csak rágódok egész nap azon a bizonyos eseményen. Megfogadtam a tanácsukat és elmentem dolgozni. Eladóként dolgozok egy kis butikban. Hiába látnak az emberek mosolyt az arcomon, hisz a vevők felé ezt kell sugározni, belül nem mosolygok. Belül iszonyatos fájdalmat érzek és félek ez sose fog megszűnni. Előfordult már olyan is, hogy egy férfi jött be és első pillantásra mintha csak Jonathan lépett volna be. Azt hittem egy pillanatra, hogy ő az, majd felocsúdtam és rájöttem ő már nem lehet. Tudom, az élet néha próbák elé állít minket és játszik velünk, de ez a csalódás, amit megéltem nagyon rossz volt. Sokszor nehéz szavakba önteni mit érzünk, most én is így vagyok ezzel. Nem találom a megfelelő kifejezéseket arra, ami bennem lezajlik.
Gyönyörű, napsütéses meleg szombati nap volt. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem dolgoztam. Pontosabban otthon ültem a kanapén és a gondolataimat a televízió segítségével próbáltam terelgetni. Viszont olyan műsor nem volt benne, ami a figyelmem le tudta volna kötni. Csak kapcsolgatom össze-vissza s félő volt, hogy lassan már a távirányító is elromlik a sok nyomogatástól. Végül mégis megmaradtam egy csatornánál. Már körülbelül öt perce ugyanazt néztem, ez némi változást jelentett. Csöngettek. Ez a hang megtörte a hosszas tv nézésemet. Furcsállva tekintettem az ajtó irányába, hisz vendéget nem vártam mára. Felálltam a kanapéról, majd odalépkedtem az ajtóhoz. Lenyomtam a kilincset, majd lassan kinyitottam az ajtót. Egy férfival találtam magam szembe.
- Jó napot! – köszönt először.
- Jó napot! – köszöntem én is vissza – Miben segíthetek? – kérdeztem tőle
- Jonathan Hill-t és feleségét Hayley-t keresem. Jó helyen járok?
Már viszonylag sok idő eltelt mióta Jonathan magamra hagyott. Az idő telt, de bennem alig változott valami. Sokszor mondjuk azt, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Megeshet, hogy egy seb begyógyul, a fájdalom viszont nem szűnik csak enyhül egy kicsit, de a keletkezett heg örök nyomként kísér majd hátralévő életünk során. Jonathan halálát egy jelzővel tudom illetni: értelmetlen. Mióta ő elhagyott, bennem is megváltozott valami. Olyan, mintha kiszakított volna egy darabot a szívemből. Párszor már elgondolkoztam azon, mi lett volna, ha akkor én is vele megyek. Akadt olyan nap, mikor arra a következtetésre jutottam, talán így jobb lenne. Ekkor pedig olyan is volt, hogy egy olyan variáció, vagy nevezzük lehetőségnek fordult meg a fejemben, hogy utána megyek. Viszont valami visszahúzott. Mintha csak ő ragadta volna meg a karom és rántott volna vissza az életbe. Ekkor azt éreztem ez nem megoldás, így csak újabb fájdalmat okoznék azoknak, akik szeretnek. Másrészről pedig azt is jelentené, hogy elbuktam.
Igyekszem visszarázódni az életbe, de nagyon nehezen megy. A szüleim nagyon féltenek attól hogyan sikerül ezzel megbirkóznom. Azt tanácsolták, hogy menjek el dolgozni, ne üljek otthon, próbálkozzam azzal, hogy lekötöm magam valamivel, így talán könnyebb és nem csak rágódok egész nap azon a bizonyos eseményen. Megfogadtam a tanácsukat és elmentem dolgozni. Eladóként dolgozok egy kis butikban. Hiába látnak az emberek mosolyt az arcomon, hisz a vevők felé ezt kell sugározni, belül nem mosolygok. Belül iszonyatos fájdalmat érzek és félek ez sose fog megszűnni. Előfordult már olyan is, hogy egy férfi jött be és első pillantásra mintha csak Jonathan lépett volna be. Azt hittem egy pillanatra, hogy ő az, majd felocsúdtam és rájöttem ő már nem lehet. Tudom, az élet néha próbák elé állít minket és játszik velünk, de ez a csalódás, amit megéltem nagyon rossz volt. Sokszor nehéz szavakba önteni mit érzünk, most én is így vagyok ezzel. Nem találom a megfelelő kifejezéseket arra, ami bennem lezajlik.
Gyönyörű, napsütéses meleg szombati nap volt. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem dolgoztam. Pontosabban otthon ültem a kanapén és a gondolataimat a televízió segítségével próbáltam terelgetni. Viszont olyan műsor nem volt benne, ami a figyelmem le tudta volna kötni. Csak kapcsolgatom össze-vissza s félő volt, hogy lassan már a távirányító is elromlik a sok nyomogatástól. Végül mégis megmaradtam egy csatornánál. Már körülbelül öt perce ugyanazt néztem, ez némi változást jelentett. Csöngettek. Ez a hang megtörte a hosszas tv nézésemet. Furcsállva tekintettem az ajtó irányába, hisz vendéget nem vártam mára. Felálltam a kanapéról, majd odalépkedtem az ajtóhoz. Lenyomtam a kilincset, majd lassan kinyitottam az ajtót. Egy férfival találtam magam szembe.
- Jó napot! – köszönt először.
- Jó napot! – köszöntem én is vissza – Miben segíthetek? – kérdeztem tőle
- Jonathan Hill-t és feleségét Hayley-t keresem. Jó helyen járok?
- Jó helyen jár. Hayley vagyok. – mutatkoztam be. – Hayley
Duff. De ön ki?
- Én Daniel vagyok. – nézett rám, úgy mintha tudnom kellene, hogy ő ki.
Csak néztem őt, de nem tudtam, hogy ki. Ő meg várt, hátha mondok valami olyat: Igen tudom ki.
- Nem tudja ki vagyok igaz?
- Nem. – mondtam nemes egyszerűséggel.
- Jonathan megmondja. Itthon van? – kérdezte mosollyal az arcán.
Abból a mosolyból, amivel rám nézett csak azt tudtam leszűrni, hogy ő nem hallott arról, ami velünk történt.
- Ő nincs itthon. – válaszoltam, s szemeim közben megteltek könnyel.
A velem szemben álló férfi nem tudott meg sem szólalni, csak nézett rám, hogy miért sírok pusztán egy ilyen egyszerű kérdéstől.
- Jonathan már nincs itt és sehol máshol. – furcsa arckifejezés ült az arcára, nem értette ezt a mondatom. – Jonathan sajnos meghalt. – mondtam ki végül
- Meghalt? – nézett hitetlenül immáron.
- Igen sajnos. – könnyeim eközben folytak megállás nélkül.
- A barátom meghalt? – kérdezett, s nézett közben félre, hisz neki is könnybe lábadt a szeme.
- A barátja? – kérdeztem
- Én Daniel Slade vagyok Jonathan egyetemi barátja. Engem is meghívott az esküvőjére, de sajnos nem tudtam eljönni.
Mikor kimondta a nevét, akkor már tudtam ki. Jonathan nagyon jó barátja volt, aki messze lakott tőlünk, de tartották a kapcsolatot, viszont mi még sosem találkoztunk. Emlékszek rá, hogy Jonathan meghívta az esküvőnkre is, és amikor megtudta, hogy nem jön el akkor nagyot csalódott a barátjában. Rosszul esett neki, hogy nemet mondott és ezt sokszor említette nekem.
- Már tudom, hogy ki. Jonathan mesélt magáról. Maga nagyon jó barátja volt, és megbántotta, amikor azt mondta nem jön az esküvőnkre.
- Szívesen eljöttem volna, de nem tudtam. Éppen ezért jöttem most, hogy bocsánatot kérjek.
- Tudja mit. – s töröltem meg a szemem. – Jöjjön be. – hívta be, s nyitottam is tágabbra az ajtót.
- Köszönöm. – mondta majd belépett.
- Foglaljon helyet. – mentem a kanapéhoz, hogy a tv nézés közben odadobott távirányítót és egyéb fölösleges dolgokat elpakoljam.
- Köszönöm. – mondta majd leült.
- Kedves, hogy beengedett, holott nem is ismer.
- Jonathan barátja volt, és ismertem Jonathan-t megbízom magában is. Tudja, igazából mesélhetne nekem a barátságukról.
- Az egyetemen csoporttársak lettünk és volt egy projektmunka, amit együtt csináltunk. Nagyon jó barátok lettünk és barátságunk azóta ápoltuk. Mesélt nekem magáról. Tudtam, hogy nagyon szerette magát, sokszor mesélt nekem lelkesen, hogy milyen boldog. Nagyon örültem neki, mikor mondta, hogy össze fognak házasodni. Nagyon szívesen eljöttem volna, csak nem tudtam. Épp egy olyan időszakon vagyok lassan túl, ami nagyon rossz volt. Családi problémáim voltak és emiatt sajnos nem tudtam eljönni.
- Megértem.
- Tudom, hogy nehéz önnek, de elmondaná, hogy mi történt Jonathannal? – kérdezte
Nyeltem egy nagyot, erőt vettem magamon és elkezdtem.
- Az esküvőnk napján történt. Már túl voltunk a szertartáson és együtt ültünk az autóban. Megálltunk egy lámpánál, majd mikor zöldet kaptunk elindultunk. Ekkor történt a baj, egy kamion belénk jött. Nem emlékszek másra, csak azt tudom, amit a kórházban mondtak. Többször megpördültünk, majd egy tűzcsapba csapódtunk be. Azt mondták Jonathan már akkor halott volt. Én súlyos sérüléseket szenvedtem, de túléltem. Azóta egyedül vagyok és megpróbálok túllépni az eseményeken.
- Ez szörnyű.
Törölgettem a szemeim és próbáltam magam összeszedni.
- Nagyon szerettem tudja. – nyögtem még ki.
Elkezdtem immáron zokogni. A férfi reakciója egy ölelés volt. Jól esett nekem.
- Sajnálom. – mondtam egy rövid idő múlva, s kikerültem az ölelésből.
- Megértem önt. Nagyon nehéz lehet, most magának.
- Kérem, tegeződjünk.
- Rendben. – egyezett bele a férfi
Pár perc csend után, miközben lassan összeszedtem magam, megszólaltam:
- Hozhatok valamit inni?
- Nem kérek köszönöm.
- De szívesen… –s készültem felállni, de ő megakadályozott.
- Nem kérek tényleg, kedves vagy.
- Daniel – kezdtem így kérésem. – Mesélnél még nekem a régi időkről? Milyen volt Jonathan fiatalon, miket csináltatok az évek alatt?
- Szívesen mesélek.
Ezzel nagyon boldoggá tett. Egy kis időre lehetőséget adott nekem arra, hogy olyan dolgokat tudjak meg, amiket sajnos ő nem tudott elmesélni, egy kicsit magam előtt láthassam.
- Jonathan régebben… - kezdte el a mondandóját, de a telefonja csörgése megzavarta.
Ránézett a készülékre, majd felvette:
- Igen. – szólalt bele a telefonba, majd várakozozt pár másodperc erejéig. – Fél óra múlva ott leszek. – s végül letette.
Vett egy mély lélegzetet, visszatette a zsebébe a készüléket, majd rám nézett. Mogyoróbarna szemei voltak. Még csak most tűnt fel nekem.
- Ne haragudj, most mennem kell. – s állt fel a kanapéról.
- Semmi baj.
Indult az ajtó irányába és én követtem őt szorosan. Kinyitotta magának az ajtót, majd még visszafordult.
- Legközelebb mesélek a múltról.
- Rendben.
Rám mosolygott, majd készült elindulni én pedig az ajtót becsukni, mikor még visszalépett egy pillanatra.
- Egyszer azt mondta nekem Jonathan, hogy megtalálta azt, akivel le szeretné élni az életét. Ez akkor volt, mikor elkezdtetek együtt járni. - mikor ezt kimondta újra legördült egy könnycsepp at arcomon.
- Én Daniel vagyok. – nézett rám, úgy mintha tudnom kellene, hogy ő ki.
Csak néztem őt, de nem tudtam, hogy ki. Ő meg várt, hátha mondok valami olyat: Igen tudom ki.
- Nem tudja ki vagyok igaz?
- Nem. – mondtam nemes egyszerűséggel.
- Jonathan megmondja. Itthon van? – kérdezte mosollyal az arcán.
Abból a mosolyból, amivel rám nézett csak azt tudtam leszűrni, hogy ő nem hallott arról, ami velünk történt.
- Ő nincs itthon. – válaszoltam, s szemeim közben megteltek könnyel.
A velem szemben álló férfi nem tudott meg sem szólalni, csak nézett rám, hogy miért sírok pusztán egy ilyen egyszerű kérdéstől.
- Jonathan már nincs itt és sehol máshol. – furcsa arckifejezés ült az arcára, nem értette ezt a mondatom. – Jonathan sajnos meghalt. – mondtam ki végül
- Meghalt? – nézett hitetlenül immáron.
- Igen sajnos. – könnyeim eközben folytak megállás nélkül.
- A barátom meghalt? – kérdezett, s nézett közben félre, hisz neki is könnybe lábadt a szeme.
- A barátja? – kérdeztem
- Én Daniel Slade vagyok Jonathan egyetemi barátja. Engem is meghívott az esküvőjére, de sajnos nem tudtam eljönni.
Mikor kimondta a nevét, akkor már tudtam ki. Jonathan nagyon jó barátja volt, aki messze lakott tőlünk, de tartották a kapcsolatot, viszont mi még sosem találkoztunk. Emlékszek rá, hogy Jonathan meghívta az esküvőnkre is, és amikor megtudta, hogy nem jön el akkor nagyot csalódott a barátjában. Rosszul esett neki, hogy nemet mondott és ezt sokszor említette nekem.
- Már tudom, hogy ki. Jonathan mesélt magáról. Maga nagyon jó barátja volt, és megbántotta, amikor azt mondta nem jön az esküvőnkre.
- Szívesen eljöttem volna, de nem tudtam. Éppen ezért jöttem most, hogy bocsánatot kérjek.
- Tudja mit. – s töröltem meg a szemem. – Jöjjön be. – hívta be, s nyitottam is tágabbra az ajtót.
- Köszönöm. – mondta majd belépett.
- Foglaljon helyet. – mentem a kanapéhoz, hogy a tv nézés közben odadobott távirányítót és egyéb fölösleges dolgokat elpakoljam.
- Köszönöm. – mondta majd leült.
- Kedves, hogy beengedett, holott nem is ismer.
- Jonathan barátja volt, és ismertem Jonathan-t megbízom magában is. Tudja, igazából mesélhetne nekem a barátságukról.
- Az egyetemen csoporttársak lettünk és volt egy projektmunka, amit együtt csináltunk. Nagyon jó barátok lettünk és barátságunk azóta ápoltuk. Mesélt nekem magáról. Tudtam, hogy nagyon szerette magát, sokszor mesélt nekem lelkesen, hogy milyen boldog. Nagyon örültem neki, mikor mondta, hogy össze fognak házasodni. Nagyon szívesen eljöttem volna, csak nem tudtam. Épp egy olyan időszakon vagyok lassan túl, ami nagyon rossz volt. Családi problémáim voltak és emiatt sajnos nem tudtam eljönni.
- Megértem.
- Tudom, hogy nehéz önnek, de elmondaná, hogy mi történt Jonathannal? – kérdezte
Nyeltem egy nagyot, erőt vettem magamon és elkezdtem.
- Az esküvőnk napján történt. Már túl voltunk a szertartáson és együtt ültünk az autóban. Megálltunk egy lámpánál, majd mikor zöldet kaptunk elindultunk. Ekkor történt a baj, egy kamion belénk jött. Nem emlékszek másra, csak azt tudom, amit a kórházban mondtak. Többször megpördültünk, majd egy tűzcsapba csapódtunk be. Azt mondták Jonathan már akkor halott volt. Én súlyos sérüléseket szenvedtem, de túléltem. Azóta egyedül vagyok és megpróbálok túllépni az eseményeken.
- Ez szörnyű.
Törölgettem a szemeim és próbáltam magam összeszedni.
- Nagyon szerettem tudja. – nyögtem még ki.
Elkezdtem immáron zokogni. A férfi reakciója egy ölelés volt. Jól esett nekem.
- Sajnálom. – mondtam egy rövid idő múlva, s kikerültem az ölelésből.
- Megértem önt. Nagyon nehéz lehet, most magának.
- Kérem, tegeződjünk.
- Rendben. – egyezett bele a férfi
Pár perc csend után, miközben lassan összeszedtem magam, megszólaltam:
- Hozhatok valamit inni?
- Nem kérek köszönöm.
- De szívesen… –s készültem felállni, de ő megakadályozott.
- Nem kérek tényleg, kedves vagy.
- Daniel – kezdtem így kérésem. – Mesélnél még nekem a régi időkről? Milyen volt Jonathan fiatalon, miket csináltatok az évek alatt?
- Szívesen mesélek.
Ezzel nagyon boldoggá tett. Egy kis időre lehetőséget adott nekem arra, hogy olyan dolgokat tudjak meg, amiket sajnos ő nem tudott elmesélni, egy kicsit magam előtt láthassam.
- Jonathan régebben… - kezdte el a mondandóját, de a telefonja csörgése megzavarta.
Ránézett a készülékre, majd felvette:
- Igen. – szólalt bele a telefonba, majd várakozozt pár másodperc erejéig. – Fél óra múlva ott leszek. – s végül letette.
Vett egy mély lélegzetet, visszatette a zsebébe a készüléket, majd rám nézett. Mogyoróbarna szemei voltak. Még csak most tűnt fel nekem.
- Ne haragudj, most mennem kell. – s állt fel a kanapéról.
- Semmi baj.
Indult az ajtó irányába és én követtem őt szorosan. Kinyitotta magának az ajtót, majd még visszafordult.
- Legközelebb mesélek a múltról.
- Rendben.
Rám mosolygott, majd készült elindulni én pedig az ajtót becsukni, mikor még visszalépett egy pillanatra.
- Egyszer azt mondta nekem Jonathan, hogy megtalálta azt, akivel le szeretné élni az életét. Ez akkor volt, mikor elkezdtetek együtt járni. - mikor ezt kimondta újra legördült egy könnycsepp at arcomon.
Ő puha kezével az arcomhoz nyúlt és letörölte könnyeim. Én
csak néztem őt. Nem tudtam megszólalni.
- Vigyázz magadra Hayley! - mondta, majd kezével végigsimított az arcomon, miközben azt készült onnan elvenni. Még mindig csak hallgattam, és néztem rá. Pillantásommal próbáltam elmondani neki azokat a dolgokat, amikre szóban nem voltam képes.
- Szia! – köszönt el
- Szia!- válaszoltam nagy nehezen, majd ő megfordult és elindult az útjára. Én becsuktam az ajtót. Ott álltam. Nem tudtam mire is gondoljak. Egy kedves férfi jött ma el hozzám. Igazából ő volt ez első vendégem Jonathan halála óta. Megpróbált bátorítani és erőt lehelni belém, ha nem is szóban, de egy- két gesztussal. Ő egy olyan személy, akivel Jonathan összeköt. Ő ismerte és mesélhet nekem róla, ő…
- Vigyázz magadra Hayley! - mondta, majd kezével végigsimított az arcomon, miközben azt készült onnan elvenni. Még mindig csak hallgattam, és néztem rá. Pillantásommal próbáltam elmondani neki azokat a dolgokat, amikre szóban nem voltam képes.
- Szia! – köszönt el
- Szia!- válaszoltam nagy nehezen, majd ő megfordult és elindult az útjára. Én becsuktam az ajtót. Ott álltam. Nem tudtam mire is gondoljak. Egy kedves férfi jött ma el hozzám. Igazából ő volt ez első vendégem Jonathan halála óta. Megpróbált bátorítani és erőt lehelni belém, ha nem is szóban, de egy- két gesztussal. Ő egy olyan személy, akivel Jonathan összeköt. Ő ismerte és mesélhet nekem róla, ő…
