Emlékek: Egy angyal

Egy átlagos szerda délután van. Az óra a mai nap is eléri a délután négy órát, ez pedig egy dolgot jelent: hamarosan teljes lesz a családi létszám. Apunak 4 órakor lejár a munkaideje és nemsokára hazaér. Csodálatos nyári nap van egyébként. A nap hetedhét ágra süt, a napsugarak szinte perzselik a földet, minden s mindenki igyekszik előlük menekülni, s némi árnyékot találni magának. Az egészen aprócska kis bogaraktól kezdve az emberekig. Én bent vagyok a házban és épp a Barbie babámmal játszom. Ken nemrég kérte meg Barbie kezét, aki igent mondott neki, és hamarosan össze is házasodnak. Olyan jó nekik. Boldogok és hamarosan összeházasítom őket.
Már fél hét körül járt az idő. Barbie és Ken azóta már házasok. Azt hittem ez időre apa is hazajön, de csak hittem. Máskor már itthon szokott lenni ilyenkor, és anya is egyre idegesebb és egyre mérgesebb. Ezt pedig onnan tudom, hogy odamentem hozzá a konyhába és segíteni akartam neki. Még tegnap megígérte, hogy sütni fog nekem süteményt és ma segíteni akartam neki. Felvettem a kiskötényem és odaálltam mellé. Az egyik tálba kiöntötte a lisztet, majd elkezdte a tojásokat is feltörni. Nekem egyik pillanatban eszembe jutott valami és egy gyors mozdulattal otthagytam, de ugyanezzel a mozdulattal és lendülettel levertem a kimért lisztet, ami a konyha padlójára került. Anya nagyon mérges lett, s haragjában a kezében lévő tojást is földhöz csapta.
- Amy, miért nem tudsz óvatosabb lenni! – ripakodott rám. – Mindig rohangálsz és tessék! Vagy eltörsz valamit, vagy valami rosszat csinálsz! Sosem fogsz már tanulni egy kis rendet! – s közben elkezdte összeszedni a sütemény összetevőit a földről. - Nem sütünk süteményt! Most pedig menj a szobádba, míg nem törsz össze valamit!
- Anya ne haragudj rám! – kértem elnézést. – Nem akartam leverni a … - de ő félbeszakított.
- Menj a szobádba Amy!
Én elkezdtem sírni és berohantam a szobámba. Becsuktam az ajtót és bezárkóztam a szekrényembe. Mindig ide menekülök, amikor sírok, amikor fáj valami. Akkor is ide jövök, amikor el akarok egy kicsit menekülni ebből a világból. A szekrényemben egyedül vagyok, s itt biztonságban érzem magam, itt senki sem talál rám.
Körülbelül 1 órával később merészkedtem onnan ki. Már nem sírtam. Anyát akartam megkeresni és bocsánatot kérni, azért amiért levertem a lisztet, de nem szándékos volt. Kinyitottam a szobám ajtaját és mentem vissza a konyhába. Azonban nem találtam őt ott. Rend volt a konyhában, a korábban kiöntött lisztnek már nyoma sem volt, de anya sem volt ott. Ő a nappaliban volt és a kanapén ült, miközben sírdogált. Rossz volt őt így látni. Oda akartam menni hozzá, de megérkezett apu. Az ajtózáródásra megrettent anya, én pedig elfutottam onnan. A szobámhoz futottam. Féltem. Szinte egész testem reszketett a szívem pedig a torkomban dobogott. Nem akartam ma is átélni. Ma szerettem volna, ha más lenne, ha nyugalom, béke lenne a házban. Néhány perc elteltével nem történt semmi. Csend volt a házban. Ez pedig furcsa volt. Óvatosan és lassan közlekedtem a nappali felé, de a korábbi félelmem nem szűnt meg, csak átváltozott rettegéssé. Rettegtem attól, hogy valami szörnyűséget látok majd a nappaliban. Odaértem az ajtófélfához. Bekukucskáltam a nappaliba. Fél szemmel néztem be. Anya és apa bent tartózkodott. De most csend honolt közöttük. A félelem kezdett alább hagyni, s kezdtem megnyugodni, úgy éreztem ez most más lesz, a mai nap nem történik majd semmi. Mégis. Talán túl korán kezdtem megnyugodni. Tévedtem. A mai nap sem különb a többinél, ma is elkezdődött…
Anya és apa elhidegültek egymástól és talán már elmondhatom tőlem is. Állandóan veszekednek, s előfordul, hogy tettlegességig fajul a dolog. Akkor pedig az is megesik, hogy én is részese leszek apám dühének, s levezeti rajtam a mérgét. Emiatt pedig rettegek tőle…

Anya elkezdett apára kiabálni.
- Nézz már magadra! Megint bűzlesz az alkoholtól!
- Ne szólj bele a dolgomba! – ordított rá vissza.
- Családod van! Feleséged és gyereked!
- Fogd be a szád! – s felemelte kezét ütésre készen fenyegetőleg.
- Most mi lesz? Megint megütsz? Szerencsétlen!
Ekkor elpattant a cérna, vagy fogalmazzunk másképpen, elborult apám agya. Arca vörös lett a dühtől, megfeszült, szemei szikrát szórtak, ajkait összeszorította, s lendítette kezét, ami anyám arcán csattant. Iszonyatosan hangos volt a csattanás. Anya a hatalmas pofontól a földre esett. Az arcához kapott és sírt. Ránézett apámra, s láttam a szemében a fájdalmat, gyűlöletet, irtózást és utálatot.

- Szánalmas vagy! Elmegyek innen Amy-vel örökre! Remélem megdöglesz! - s összeszedte magát és készült felállni.
Apám megragadta a karját és felcibálta a földről. Elkezdte rángatni s a fejét odanyomta anyáméhoz, majd szinte vicsorítva és fenyegetőleg közölte anyámmal:
- Nem mentek ti sehova! Meg ne merd tenni, mert addig nem nyugszok majd, míg meg nem talállak titeket! Ezt azért kapod, mert ezt kitaláltad! – majd megütötte őt ismét.
Ezt pedig további ütlegelés követte. Egyik ütés a másik után, a látvány, anyu jajj kiáltása szörnyű volt. Apám pedig nem akarta abbahagyni. Egyszer megpillantottam anyám arcát. Vér borította. Szája kicsattant, az arca zúzódásos, s az egyik szeme már kezdett bedagadni. Ekkor éreztem cselekednem kell. Meg kell állítanom azt a szörnyet, aki az apámból lett. A korábban boldog, kedves, mosolygós, vidám, családszerető apából, egy lezűlött, alkoholista, dühöngő állat lett, aki dühét és mérgét rajtunk vezeti le. Féltem azonban bármit is tenni és féltem „rejtekhelyemből” előlépni. De édesanyám fájdalmas hangja erőt adott nekem. Csupán egy kis test vagyok, egy aprócska törékeny kislány, s nem tudom, hogy tudok megakadályozni egy ekkora embert, de muszáj tennem valamit. Erőt vettem magamon és berohantam a szobába. A dohányzóasztalon volt egy üveg hamutál, azt amilyen erősen csak tudtam hozzávágtam apám fejéhez, aki a földön fekvő anyám felett térdepelt és bántalmazta. Megszédült és lefordult anyámról. Én megfagytam. Se egy hang, se egy mozdulat, semmi. Apám feltápászkodott és engem akart elkapni. Anyám összeszedte még magát és elbotlasztotta apámat, aki elesett, majd ordított felém:
- Menekülj Amy, fuss!
Én pedig hallgattam rá. Gyorsan kirohantam a szobából és a bejárati ajtó felé futottam. Hallottam még a nappaliban ismételten feltápászkodó apám hangját:
- Állj meg!

Én viszont kirohantam. Futottam végig a járdán, minél messzebb a házunktól, ami egykoron egy boldog, csodás családi fészek volt, most viszont földi pokollá változott. Szaladtam, ahogy csak tudtam. Hátranéztem, de nem láttam senkit mögöttem. De továbbra is csak futottam. Lihegtem, s ameddig bírtam rohantam, de egy idő után megálltam. Kapkodtam a levegő után. Miután összeszedtem magam sétáltam tovább. Céltalanul bolyongtam, nem tudtam hova mehetnék. Egy dolgot azonban tudtam. Haza nem akarok menni. Lehajtott fejjel kullogtam és sírtam közben. Eszembe jutott anya és a fájdalmas, könnyek áztatta és vérben úszó arca. Leléptem közben a járdáról, de előtte nem néztem szét, mint ahogy anya tanította. Nem vettem észre az utcán egyre közeledő autót, csak arra lettem figyelmes, amikor már dudált. Nem tudtam mozdulni. Megrémültem a közelgő autótól és földbe gyökerezett a lábam. Egyre csak közeledett. Lehunytam a szemem. Hallottam a dudaszót és a fékcsikorgást. Mikor újra kinyitottam a szemem, egy fiatal nő volt velem. Ő mentett meg a haláltól. Mikor ránéztem a reményt láttam. Olyan gyönyörű volt és bájos akárcsak egy Angyal…