Esti csend

Sziasztok!

Régen írtam már novellát, de most hozok nektek egyet! Ezzel egy versenyre jelentkeztem.  Jó szórakozást hozzá!

Esti csend

A kulcs elfordul, az ajtó kinyílik. Az előtte álló férfi megmarkolja a kulcsot, majd lök egyet az ajtón, hogy az megnyíljon előtte. Egy nyikorgó hang töri meg a bent uralkodó némaságot. A belépő férfi jól láthatóan ittas állapotban van. Nehezen lépked, és félre-félre billen. A következő mozdulattal megfordul, de a hirtelen lendület miatt majdnem előre esik, csak az ajtó akadályozza meg abban, hogy ne a padlón kössön ki. Összeszedi magát, majd kiegyenesedik. Támaszkodó kezét már másra használja, meglöki az ajtót, amennyire csak bírja. Az hatalmas csattanással bezáródik, a férfi pedig elneveti magát. Újra megfordul, majd indulni készül. A kanapéhoz ténfereg, majd miután célzott a kulcsot az asztalra készül dobni, az viszont mellé esik.
- A francba! – mérgelődik.
Lépked, majd lehajol a kulcsért és felteszi az asztalra. Ez az állapot, ami most is jellemzi őt, nem csak a mai estén van így. Egy ideje szinte minden este így ér haza. Így megszabadul egy kicsit attól, amit érez. Nem tud a lelkiismeretével elszámolni. Egy normális férfi volt és most ez lett belőle. Elég volt egy pillanat és teljesen megváltozott az élete. Nincs már senkije akire számíthat, mindenki elpártolt tőle. Ezt pedig csak önmagának köszönheti.
A hálószobába készül, hogy lefeküdhessen. Útközben azonban megint rosszul lép, és lesöpörve mindent az asztalról a földre esik. Rosszul esett neki a földet érés. Oldalára fordul és üvegdarabokat pillant meg a földön. Hirtelen észbe kap. Előre néz és megpillant egy törött képkeretet. Odanyúl érte és felemeli a földről. Ahogy megemeli a többi üvegdarab is lehullik a földre. Ahogy az üveg darabokká tört, úgy tört darabokká az ő szíve is újra. Miközben magához emeli a képkeretet a kép kiesik abból. Képpel lefelé esik le. Azonnal eldobja a keretet és a képért nyúl. Felemeli és nézi. Fejét a földre teszi, nem érdekli, hogy ha bármi is megsérti arcát. Nézi egy darabig a képet, majd becsukja szemét. Nem tud már ránézni. Mi lett velem? Kérdezi önmagától, de a választ önmaga se tudja igazán megmondani. Pedig annyit kellene tennie, hogy visszamegy az időben arra a napra. Ott megtalálná a választ. Talán nem tud visszamenni, talán nem akar. Elkezd sírni. Fáj neki amit látott, fáj amit tett és fáj amivé lett. Nélküle már más minden. Nemrégen még ott volt ő is vele, de elment, mert el kellett mennie. Azt kívánja bárcsak egyszer még újra láthatná és bocsánatot kérhetne tőle. De már nem teheti meg. Csak sír és sír. Felszakadt benne a fájdalom, ez volt ez első pillanat, hogy így fejezte ki érzéseit. Eddig az alkoholba menekült, azt hitte az lesz a jó barátja és segít majd rajta, de nem jó az a barát. Tetteivel elvesztette azok bizalmát is, akik vele voltak abban a pillanatban, amikor élete rommá dőlt. Most pedig egyedül maradt, egymaga az érzéseivel. Hosszú idő után újra erőt érzett önmagában és kinyitotta szemét. A könnyfátyolos látómezőben halványan látta a képen lévő alakot.  Egyik ujját végighúzta a képen, azt hitte újra érezni fog. De ez csak egy butácska képzelgés volt tőle. Sajnálom! Ordította hangosan magában, de egy hang sem jött ki a torkán. Annyi mindent mondana neki, de már nem teheti. Látómezője lassan kitisztult és nézte továbbra is a mosolygós arcot. Annyi mindent megbánunk életünk során, annyi hibát követünk el. Vannak olyanok, amiken tudunk változtatni és olyanok is vannak, amik örökké úgy maradnak. Az ő tette is örökké szól és már nem változtatható meg. Úgy érzi, bűnhődik és megérdemli, de akivel ezt tette az nem. Ez volt az a pillanat, amikor rájött azóta csak jobban tönkre tette magát.  Itt az ideje, hogy változtasson amin még lehet, hisz egy darabka itt maradt a képből. Ez a darabka pedig nem tehet arról, ami történt.
A képet élére állítva tartotta maga előtt és csak nézte továbbra is. Eljutott oda, hogy visszamenjen a múltban. Rájött a keresett válaszra. Felszakított minden sebet újra, de tudta csak így lelhet egyszer majd újra önmagára. Egész este ott feküdt a földön. Nézte a képet és sírt. Csend uralkodott a házban. Csendes volt minden, nem szólt az a hang, ami korábban. Nem hallatszott semmilyen nesz sem kintről, minden olyan békés volt. A némaság körülvette őt egész éjszaka, s nem hallatszódott hang a lakásból. Reggel következett be változás. Édesanyja ált az ajtóban, kezében azzal a kis résszel, aki miatt össze kell magát szednie. Kinyitotta szemét, majd ránézett édesanyjára. A következő pillantást a képre vetette. Rájött a némán kimondott szavak is tanítóak, csak meg kell hallani azokat.