Büntetés

Büntetés

A mai nap is hozom a formám, vagy mondhatom azt is, ma sem hazudtolom meg magam. Megint késésben vagyok, mint ahogy az a reggelek többségén van. Nem tudom mivel sikerül elszúrnom az időmet, de mindig összejön. Aztán, mikor erre a tényre egyedül is rájövök, kapkodok, rohangálok fel-alá és még jobban elszúrom az időm többi részét is. Most is ez történt. De mondom, már nem csodálkozok rajta.

Már az autómban ülök és épp a munkahelyemre tartok. Az utóbbi időben ez már a sokadik új munkahelyem, az előzőekben megelégelték a sok késésemet és úti talpat kötöttek a lábam alá. A mostani munkahelyemen sincs már még egy húzásom.

Sietnem kell, be kell érjek időben, ha meg akarom tartani a munkám. Én pedig akarom! Ezért, hogy időt nyerjek és beérjek időben, csak úgy valósulhat meg, ha a szabályosnál egy kicsit gyorsabban hajtok majd a kocsimmal. Így is tettem. Mindenhol a végleteken ( na jó, azért nem 100-al hajtottam) haladtam. Utolsóként surrantam át a lámpánál többször is.
Ideges voltam. Belülről idegesített az a gondolat, hogy akarom a munkám, másrészt a forgalom is.
Most is pirosra váltott már a lámpa. Lendületben voltam, és még most váltott át, úgy éreztem ezért még át tudok én is csusszanni baleset nélkül.
Egy kicsit gyorsítottam még és nekilódultam, hogy felkanyarodok. Minden simán ment, egészen addig, míg a kanyarodás során, a zebrán egy nő elém nem került. Azonnal rátapostam a fékre, de sajnos késő volt már. Egy nagy csattanás, a nő pedig felrepült a motorháztetőmre, s fejjel pedig a szélvédőre. Megijedtem mindentől, ami történt. Egy pillanatra behunytam a szemem, hátha ha kinyitom ő nem lesz ott. De ott volt. Arccal felém fordulva. Szemei nyitva, arcán csorog a vér. És a nyitott szemeivel engem néz. Hirtelen mindenki odatódult körénk. Én néztem, de megijedtem attól, amit tettem. Kezemmel idegesen fogtam a fejem és mormoltam magamban:
- Mit tettél! Mit tettél!
Az odatódult tömegből egy ember kinyitottam a kocsim ajtaját és szó szerint kirántott a kocsimból.
- Nézze mit tett! – ordított rám.
Én sírtam. Szétnéztem a tömegen és láttam rajtuk a gyűlöletet, éreztem, hogy meg tudnának lincselni tettemért. És igazuk volt. Voltak olyanok is a tömegben, akik sokkolva voltak. Mire szétnéztem, hallottam a szirénaszót. Mentő és rendőrség is kiérkezett. A mentősök azonnal odarohantak a nő testéhez, aki ugyanúgy volt az autómon, mint mikor engem nézett. Megpróbáltak rajta segíteni, de már késő volt: meghalt. Én öltem meg őt!
Egy rendőr odajött hozzám, miután megtudta, hogy én voltam a sofőr, lebilincselt, majd betuszkolt a rendőrautóba.
- Meghalt! – csak ezt mondogattam magamban és közben sírtam.

* * *

Később megtudtam ki volt, akit elütöttem. Akkor az archoz már egy nevet is tudtam párosítani. A temetésen ki szerettem volna a részvétem és sajnálatom fejezni, de a család nem hagyta. Anyukája adott nekem egy pofont, amit megérdemeltem. Láttam, hogy kiket hagyott itt magukra miattam. Szülőket, testvért, férjet és két kisgyereket.
A tárgyalás és az ítélet szörnyű időszak volt számomra. Tudtam mit tettem és sohase tagadtam le. Azonban mégse kerültem börtönbe…

* * *

Mindig előttem van az arc és a név is mindig párosul hozzá. Minden este vele álmodok. Látom őt és sokszor újra átélem azt, amikor elütöttem őt. Bele fogok őrülni. Mióta megtörtént az eset megváltoztam. Sokat fogytam és minden gondolatom a baleset körül forgott.

* * *

2012. július 7.-e van. A Servial Elmegyógyintézetben pontosan ma került be egy nő fél éve. Ez a nő korábban autóbaleset szenvedett és ő volt a balesetet okozó fél. Börtönre ítélték, de nem volt börtönben. Rosszabb büntetést kapott…
Az általa elgázolt nő férje épp ide jött. Eddig nem érdekelte a nő sorsa, de mégis megtudta mi történt vele. Valamiféle belső késztetés hozta őt ide. Látni akarta, hogy mi lett abból, aki elvette feleségét, látni akarta mekkora büntetést kapott. A nővér épp ahhoz a szobához kíséri, ahol ő tartózkodik.
- Itt van.
A férfi benéz és megdöbben.
A nő bent kuporog a sarokban, kényszerzubbony van rajta. Előre- hátra hajlong és mormol magában pár mondatot:
- Mit tettél! Nem nézze meg mit tett! A szeme! Joanna! Joanna! Meghalt!– ordította hangosabban – Joanna! – majd elkezdte előröl mondani még egyszer.
A férfi vagy 10 percet töltött ott. Nézte s közben a nő ugyanezt a mozdulatot csinálta és mondatokat mondta el.
A férfi ránézett az ápolónőre, aki mintha kérdeztek tőle volna valamit megszólalt.
- Magát bántja ezért van rajta a kényszerzubbony. Egyébként minden nap ezt mondogatja egész álló nap!

A férfi visszapillantott még egyszer a nőre, majd megfordult és elindult haza.
Úgy érezte a nő elégtételt kapott, azért amit tett, megkapta a méltó büntetését!

Read More

Emlékek: Egy angyal

Egy átlagos szerda délután van. Az óra a mai nap is eléri a délután négy órát, ez pedig egy dolgot jelent: hamarosan teljes lesz a családi létszám. Apunak 4 órakor lejár a munkaideje és nemsokára hazaér. Csodálatos nyári nap van egyébként. A nap hetedhét ágra süt, a napsugarak szinte perzselik a földet, minden s mindenki igyekszik előlük menekülni, s némi árnyékot találni magának. Az egészen aprócska kis bogaraktól kezdve az emberekig. Én bent vagyok a házban és épp a Barbie babámmal játszom. Ken nemrég kérte meg Barbie kezét, aki igent mondott neki, és hamarosan össze is házasodnak. Olyan jó nekik. Boldogok és hamarosan összeházasítom őket.
Már fél hét körül járt az idő. Barbie és Ken azóta már házasok. Azt hittem ez időre apa is hazajön, de csak hittem. Máskor már itthon szokott lenni ilyenkor, és anya is egyre idegesebb és egyre mérgesebb. Ezt pedig onnan tudom, hogy odamentem hozzá a konyhába és segíteni akartam neki. Még tegnap megígérte, hogy sütni fog nekem süteményt és ma segíteni akartam neki. Felvettem a kiskötényem és odaálltam mellé. Az egyik tálba kiöntötte a lisztet, majd elkezdte a tojásokat is feltörni. Nekem egyik pillanatban eszembe jutott valami és egy gyors mozdulattal otthagytam, de ugyanezzel a mozdulattal és lendülettel levertem a kimért lisztet, ami a konyha padlójára került. Anya nagyon mérges lett, s haragjában a kezében lévő tojást is földhöz csapta.
- Amy, miért nem tudsz óvatosabb lenni! – ripakodott rám. – Mindig rohangálsz és tessék! Vagy eltörsz valamit, vagy valami rosszat csinálsz! Sosem fogsz már tanulni egy kis rendet! – s közben elkezdte összeszedni a sütemény összetevőit a földről. - Nem sütünk süteményt! Most pedig menj a szobádba, míg nem törsz össze valamit!
- Anya ne haragudj rám! – kértem elnézést. – Nem akartam leverni a … - de ő félbeszakított.
- Menj a szobádba Amy!
Én elkezdtem sírni és berohantam a szobámba. Becsuktam az ajtót és bezárkóztam a szekrényembe. Mindig ide menekülök, amikor sírok, amikor fáj valami. Akkor is ide jövök, amikor el akarok egy kicsit menekülni ebből a világból. A szekrényemben egyedül vagyok, s itt biztonságban érzem magam, itt senki sem talál rám.
Körülbelül 1 órával később merészkedtem onnan ki. Már nem sírtam. Anyát akartam megkeresni és bocsánatot kérni, azért amiért levertem a lisztet, de nem szándékos volt. Kinyitottam a szobám ajtaját és mentem vissza a konyhába. Azonban nem találtam őt ott. Rend volt a konyhában, a korábban kiöntött lisztnek már nyoma sem volt, de anya sem volt ott. Ő a nappaliban volt és a kanapén ült, miközben sírdogált. Rossz volt őt így látni. Oda akartam menni hozzá, de megérkezett apu. Az ajtózáródásra megrettent anya, én pedig elfutottam onnan. A szobámhoz futottam. Féltem. Szinte egész testem reszketett a szívem pedig a torkomban dobogott. Nem akartam ma is átélni. Ma szerettem volna, ha más lenne, ha nyugalom, béke lenne a házban. Néhány perc elteltével nem történt semmi. Csend volt a házban. Ez pedig furcsa volt. Óvatosan és lassan közlekedtem a nappali felé, de a korábbi félelmem nem szűnt meg, csak átváltozott rettegéssé. Rettegtem attól, hogy valami szörnyűséget látok majd a nappaliban. Odaértem az ajtófélfához. Bekukucskáltam a nappaliba. Fél szemmel néztem be. Anya és apa bent tartózkodott. De most csend honolt közöttük. A félelem kezdett alább hagyni, s kezdtem megnyugodni, úgy éreztem ez most más lesz, a mai nap nem történik majd semmi. Mégis. Talán túl korán kezdtem megnyugodni. Tévedtem. A mai nap sem különb a többinél, ma is elkezdődött…
Anya és apa elhidegültek egymástól és talán már elmondhatom tőlem is. Állandóan veszekednek, s előfordul, hogy tettlegességig fajul a dolog. Akkor pedig az is megesik, hogy én is részese leszek apám dühének, s levezeti rajtam a mérgét. Emiatt pedig rettegek tőle…

Anya elkezdett apára kiabálni.
- Nézz már magadra! Megint bűzlesz az alkoholtól!
- Ne szólj bele a dolgomba! – ordított rá vissza.
- Családod van! Feleséged és gyereked!
- Fogd be a szád! – s felemelte kezét ütésre készen fenyegetőleg.
- Most mi lesz? Megint megütsz? Szerencsétlen!
Ekkor elpattant a cérna, vagy fogalmazzunk másképpen, elborult apám agya. Arca vörös lett a dühtől, megfeszült, szemei szikrát szórtak, ajkait összeszorította, s lendítette kezét, ami anyám arcán csattant. Iszonyatosan hangos volt a csattanás. Anya a hatalmas pofontól a földre esett. Az arcához kapott és sírt. Ránézett apámra, s láttam a szemében a fájdalmat, gyűlöletet, irtózást és utálatot.

- Szánalmas vagy! Elmegyek innen Amy-vel örökre! Remélem megdöglesz! - s összeszedte magát és készült felállni.
Apám megragadta a karját és felcibálta a földről. Elkezdte rángatni s a fejét odanyomta anyáméhoz, majd szinte vicsorítva és fenyegetőleg közölte anyámmal:
- Nem mentek ti sehova! Meg ne merd tenni, mert addig nem nyugszok majd, míg meg nem talállak titeket! Ezt azért kapod, mert ezt kitaláltad! – majd megütötte őt ismét.
Ezt pedig további ütlegelés követte. Egyik ütés a másik után, a látvány, anyu jajj kiáltása szörnyű volt. Apám pedig nem akarta abbahagyni. Egyszer megpillantottam anyám arcát. Vér borította. Szája kicsattant, az arca zúzódásos, s az egyik szeme már kezdett bedagadni. Ekkor éreztem cselekednem kell. Meg kell állítanom azt a szörnyet, aki az apámból lett. A korábban boldog, kedves, mosolygós, vidám, családszerető apából, egy lezűlött, alkoholista, dühöngő állat lett, aki dühét és mérgét rajtunk vezeti le. Féltem azonban bármit is tenni és féltem „rejtekhelyemből” előlépni. De édesanyám fájdalmas hangja erőt adott nekem. Csupán egy kis test vagyok, egy aprócska törékeny kislány, s nem tudom, hogy tudok megakadályozni egy ekkora embert, de muszáj tennem valamit. Erőt vettem magamon és berohantam a szobába. A dohányzóasztalon volt egy üveg hamutál, azt amilyen erősen csak tudtam hozzávágtam apám fejéhez, aki a földön fekvő anyám felett térdepelt és bántalmazta. Megszédült és lefordult anyámról. Én megfagytam. Se egy hang, se egy mozdulat, semmi. Apám feltápászkodott és engem akart elkapni. Anyám összeszedte még magát és elbotlasztotta apámat, aki elesett, majd ordított felém:
- Menekülj Amy, fuss!
Én pedig hallgattam rá. Gyorsan kirohantam a szobából és a bejárati ajtó felé futottam. Hallottam még a nappaliban ismételten feltápászkodó apám hangját:
- Állj meg!

Én viszont kirohantam. Futottam végig a járdán, minél messzebb a házunktól, ami egykoron egy boldog, csodás családi fészek volt, most viszont földi pokollá változott. Szaladtam, ahogy csak tudtam. Hátranéztem, de nem láttam senkit mögöttem. De továbbra is csak futottam. Lihegtem, s ameddig bírtam rohantam, de egy idő után megálltam. Kapkodtam a levegő után. Miután összeszedtem magam sétáltam tovább. Céltalanul bolyongtam, nem tudtam hova mehetnék. Egy dolgot azonban tudtam. Haza nem akarok menni. Lehajtott fejjel kullogtam és sírtam közben. Eszembe jutott anya és a fájdalmas, könnyek áztatta és vérben úszó arca. Leléptem közben a járdáról, de előtte nem néztem szét, mint ahogy anya tanította. Nem vettem észre az utcán egyre közeledő autót, csak arra lettem figyelmes, amikor már dudált. Nem tudtam mozdulni. Megrémültem a közelgő autótól és földbe gyökerezett a lábam. Egyre csak közeledett. Lehunytam a szemem. Hallottam a dudaszót és a fékcsikorgást. Mikor újra kinyitottam a szemem, egy fiatal nő volt velem. Ő mentett meg a haláltól. Mikor ránéztem a reményt láttam. Olyan gyönyörű volt és bájos akárcsak egy Angyal…

Read More

Egy kotta ott maradt a zongorán...

Én azok közé a lányok közé tartozom, akik már kislánykoruk óta álmodoznak arról, hogy eltalálja egyszer őket Ámor nyila, és értük jön a szőke herceg. Azonban köztem és közöttük egy különbség van. Velem valóban megtörtént ez.
Szerencsésnek mondhatom magam, hisz rátaláltam a szerelemre, megismerhettem ezt a csodás érzést, és az életem része lehet egy nagyszerű férfi.
Már a megismerkedésünk is amolyan romantikus filmbe illő volt. Egy egyszerű mindennapi tevékenyég folytán találkoztam vele. Ennek a színhelye pedig a bolt volt. Nem mondhatom magamról, hogy valami magas ember vagyok, és a felső polccal meggyűlt a bajom. Nyújtózkodtam a kiszemelt áruért és küzdelmes perceket folytattam azért, hogy megszerezzem a kiszemelt példányt. De akármennyire is akartam nem értem el. A próbálkozásom meglátta egy segítőkész férfi, aki felajánlotta, hogy leveszi nekem. Én szó nélkül elfogadtam. Ő segített, levette, majd mikor tekintetünk találkozott egymáséval, na akkor volt az a bizonyos nyíl eltalált jelenet.
Innen pedig minden folyt szépen a medrében. Találkoztunk, randiztunk, majd egy párt alkottunk. Nagyon jó megvoltunk, s ő 2 évi járás után megkérte a kezem. Én a boldogságtól először meg sem tudtam szólalni. Mintha csak a cica elvitte volna a nyelvem. De mihelyst észbe kaptam azonnal kimondtam az igent. Számomra ez nem volt kérdés, tudtam, hogy vele akarom leélni a hátralévő életemet.
És ha most visszakanyarodok első mondatomhoz, kiskoromban nem csak a szőke herceget láttam magam előtt, hanem a tökéletes esküvőt is. És itt volt az alkalom a tökéletes esküvő lebonyolítására. Nem kell egy hatalmas több száz vendéges esküvőre gondolni, csak egy egyszerűre, de mégis nagyszerűre. Egy olyanra, ahol jelen van a család, a barátok, azok a személyek, akik közel állnak hozzánk. Egy olyan esküvő, amelyen fehér ruhában végigvonulva a sorok között a világon a legboldogabbnak és leggyönyörűbbnek érezhetem magam. Amikor minden egyes lépés valami új felé vezet, amikor minden lépés egyre közelebb visz a jövőbeni társhoz, az új életbeli támaszhoz.  Amikor ha oldalra tekintek, látom a meghatódott rokonokat és barátokat, akik ugyanolyan boldogok, mint mi, és ugyanúgy örülnek a mi boldogságunknak és kívánják azt, hogy az álmunk valóra váljon.
És akárcsak a romantikus filmekben, a legszebb jelenetsor az, amikor szemben állunk egymással, egymás szemébe nézünk és kimondjuk azt, hogy igen. Majd felhúzzuk a gyűrűt és a férj megcsókolhatja a menyasszonyt. Amikor elcsattan az első közös életbeli az első házas csók, és ezt végig nézik azok az emberek, kik számunkra fontosak.
Én pontosan ilyen esküvőre vágytam.
Életem leggyönyörűbb napjának indult az esküvőm napja. Reggel egy kicsit izgatottan ébredtem, mégis nyugodt voltam. Energia terén nem volt hiány. Alig vártam már, hogy ott álljak vele szemben és végre kimondja a pap, hogy Önöket ezennel házastársnak nyilvánítom. De az a reggelhez képest még messze volt.
Két koszorúslányom segítségével nekiláttunk már korán reggel a készülődésnek. Direkt ki volt alakítva egy szoba erre a célra. Beléptem és a mennyasszonyi ruhámmal szembe álltam, majd végigsimítottam az anyagon. Selymes tapintású volt.
- Hayley az még hátrébb van! – mondta az egyik koszorúslányom nekem.
- Tudom, de már magamon akarom viselni.
- Nemsokára rajtad lesz. – s ölelt meg. - Na de most gyerünk készülődni, sok dolgunk van veled! – mondta mosolyogva.
Majd nekiláttunk a készülődésnek. A két koszorúslányom kitett magáért. Szerencsém volt, hisz egyikük fodrász volt, így olyan hajat varázsolt nekem, amitől elállt a lélegzetem is. Aztán egy könnyed sminket tettek fel. Mire elkészültünk mindezekkel az idő is elröpült. Persze nem csodálom, hisz a nők szeretnek és tudnak is sokat beszélni. Így a készülődés közepette mi is többet beszélgettünk, mint kellett volna. Felhoztuk a régi emlékeket, egy kicsit nosztalgiáztunk, és nevettünk is sokat. De ennek így kellett lennie.  Ez egy gyönyörű nap, tele boldogsággal, amibe belefér a készülődés közepette is egy kis vidámság. De ahogy említettem elröpült az idő, ezért a menyasszonyi ruhám felvételéhez készülődtünk már. Felvettem, a lányok pedig megigazították rajtam, hogy mindenhol tökéletesen álljon. Mikor elkészültek az igazgatással is, szembeálltam a tükörrel. Megnéztem magam benne. Egyszerűen kimondva gyönyörűnek láttam magam. Tökéletes volt a ruhám, a hajam, a sminket, úgy éreztem magam mintha egy tündérmesében lennék. Úgy éreztem ezen a napon én vagyok a világon a legszebb és legboldogabb ember. Csak nézelődtem a tükörben, s nem vettem észre, hogy kinyílt a szobaajtó. Azon pedig vőlegényem toppant be.
- Hayley! Istenem, de gyönyörű vagy!
Azonnal kapcsoltunk mindannyian, s a koszorúslányok azonnal kitessékelték az ajtón.
- Menj ki Jonathan, nem szabad előtte látnod a menyasszonyt!
- Kate, ne csináld már, ez csak egy babona!
- Jonathan kifele! – majd sikerült nagy nehézségek árán kituszkolni az ajtón.
Az ajtó mögül beszélt nekem.
- Hayley, gyere ide kérlek az ajtóhoz, ha már nem láthatlak.
Én odamentem.
- Csak azt akarom, hogy tudd, hogy mindennél jobban szeretlek téged, és én vagyok a világ legboldogabb embere! Maradj itt kérlek, és nyisd meg az ajtót, szeretném ha hallanál valamit.
- Rendben. – mondtam, és megnyitottam az ajtót, ő pedig lement az emeletről.
Körülbelül két perc múlva hallottam ahogy a zongorán játszik. A kedvenc dalomat játszotta el, amit már oly sokszor előadott nekem. Most azonban még nagyobb volt a jelentősége ennek a dalnak.
Miután eljátszotta lentről felszólt nekem.
- A templomban ott várlak majd az oltárnál! – majd elment.
Nagyon boldog voltam. Eddig azt hittem a mai napon nem lehetek jobban boldogabb, de ez most tetőzve lett. Azonban én hiszek a babonában és félek attól, hogy valóban valami balszerencse ér minket, mert ő meglátott engem.

Igyekeztem erről a gondolataim elterelni. Most nem szabad, hogy ilyen gondolatokkal elrontsam a napom. Ez a tökéletes nap, amikor semmi rossz sem történhet, ami emlékezetes, mégpedig azért mert ekkor vagyok a legboldogabb.

Elérkezett az idő. Ott álltam a templom bejáratánál. Édesapám ott volt mellettem. Rám nézett és láttam a büszkeséget az arcán.
- Gyönyörű vagy kislányom! Nagyon boldog vagyok, és nagyon büszke rád! Most átadlak majd valaki másnak, és rá bízlak téged. – láttam, hogy közben könnybe lábadt a szeme.
- Szeretlek apu! – s az én szemeim is könnybe lábadtak.
- Én is lányom! – elmosolyodott. – Nehogy elkezdj sírni, nem akarom, hogy elfolyjon a sminked.
- Rendben. – mondtam s összeszedtem magam, noha nagyon meg voltam hatódva.
Majd kinyílt előttem az ajtó, és megszólalt a zene. Ez volt az én pillanatom. Amikor könnyednek éreztem magam, amikor minden szempár rám szegeződött, amikor láthatom a vendégek arcán az örömöt. Apába belekaroltam és elindultunk. Lassú léptekkel elvonultunk a sorok között. Úgy éreztem magam, akárcsak egy tündérmesében. Ezek a pillanatok örökre belém vésődtek. Majd odaértünk az oltár elé, és apu átadott annak a személynek, akire ezentúl rábíz. Még mielőtt szembefordultunk volna a pappal egy gyors pillantást vetettem az itt lévőkre. De közülük is a szüleim és Jonathan szüleinek tekintete fogott meg. Látszott rajtuk az öröm, és a boldogság könnyei az ő arcukon is megjelentek. Egymásra néztünk Jonathannal, majd a pap felé fordultunk, s kezdetét vette a ceremónia.  Minden egyes pillanat a csodával ért fel számomra. Mégis az a pillanat volt a legemlékezetesebb, mikor mind a ketten kimondtuk azt a bizonyos igent. A pap pedig házastársaknak nyilvánított minket és elcsattant az első házas csók. Mindenki gratulált nekünk. Amikor kiléptünk a templomból, rizst szórtak ránk. Elkészültek a fotók, majd eldobtam a virágcsokrom. Húgom kapta el. Meg volt lepődve. Mi pedig beültünk friss házasként az autóba, hogy elhajthassunk a nászutunk helyszínére. Az egész tényleg olyan filmbe illő jelenet volt.
Az autóba ültünk és elindultunk, első közös házastársi utunkra.
Mind a ketten majd kicsattantunk a boldogságtól. Egy kereszteződésben pirosat kaptunk. Szabályszerűen megálltunk. Jonathan megfogta a kezem, majd odahajolt felém és adott egy puszit a számra.
- Az én kis feleségem.
Egymásra mosolyogtunk. A lámpa pedig zöldet jelzett. Jonathan elindult, de bárcsak ne tette volna.
Egy kamion áthajtott a piroson és belénk csapódott. Mi megpördültünk az autóval, majd egy tűzcsapba csapódtunk be. Csak arra emlékszek, mikor forgunk körbe-körbe és férjem már akkor magatehetetlenül csapódik, majd elsötétült minden.
A következő olyan pillanat, amikor tudatomnál voltam, az volt, hogy csukva volt a szemem, de én erőlködtem azért, hogy kinyissam. Agyban ott voltam és erőlködtem, de a szemeim nem akartak kinyílni. Pár perc múlva sikerült. Mikor kinyitottam megijedtem. Gépkattogást és fehérséget láttam. Néztem kétségbeesettem körbe, s láttam, hogy csövek állnak ki belőlem, mellettem pedig anya fekszik az ágyamra hajtott fejjel. Jonathant kerestem mindenhol, de nem láttam sehol. Meg akartam szólalni, de egy hang se jött ki a torkomon, csak tátogtam. Szemeim azonnal megteltek könnyel és elkezdtek lefolyni arcomon. Nem értettem mit keresek itt és miért nincs itt velem Jonathan. Ki akartam tépni az orromból kiálló orrszondát. Erre anyu is megébredt. Látta rajtam, hogy kétségbeesettem kapálózok és próbálok mozdulni, de nem megy.
- Édesem, kislányom, nyugodj meg! Szólok az orvosnak! – ezzel pedig kirohant.

Nem értettem miért kell az orvosnak szólni.
Pár pillanat múlva anya az orvossal együtt volt ott. Ő azonnal megvizsgált.
Később tudtam meg mi is történt igazán. Életem legszebb napjának tűnő nap, a legrosszabb lett. Pokoli nappá változott. Azon a napon elkezdődött valami és ugyanakkor véget is ért. Azért nem volt összefüggés a két esemény között amire emlékszem, mert balesetet szenvedtünk. Nekicsapódtunk egy tűzcsapnak. Mind a ketten elvesztettük eszméletünk, s vérbe fagyva ültünk az autóban. Azonnal mentőket hívtak hozzánk, és rögtön kórházba hoztak minket. Én kómába estem, s mikor felébredtem kiderült egészen 3 hét és 4 napig feküdtem mozdulatlanul. Jonathan viszont… ő viszont elment örökre. Mikor megtudtam, hogy ő meghalt, azt hittem kitépték a szívem. Azt akartam és azt kívántam, hogy bárcsak én is meghaltam volna akkor.
Súlyos sérüléseim voltak, de végül sikerült felépülnöm. Azonban egy seb örökre gyógyulatlan maradt, ez pedig a szívemben keletkezett seb…

Sokszor előfordul, hogy újra megálmodom ezt anapot. A tudat alattim mindig előhozza. Mindig ugyanaz pörög le előttem, minden egyes képkocka újra felmarja a sebeket és újra csak erősödik a hiány. Ilyenkor az tud megnyugtatni, ha odaülök a zongora elé. Emlékszek ő is mindig itt ült, mikor nyugalomra vágyott. Volt egy dalunk. Ennek a dalnak a kottája azóta itt van, mióta ő utoljára itt ült, s az esküvő napján eljátszotta még nekem. Magam előtt látom, ahogy ott ülünk egymás mellett és figyelem, ahogy játszik nekem, ahogy szívből játssza ezt a dalt.
Én is megtanultam azóta, mióta ő eltávozott. Ahogy mondtam, mikor újra előjön az a szörnyű nap álmomban, leülök és eljátszom a dalt. Ez valamiképp megnyugtat. Lehunyom a szemem és sírok közben. Könnyeim végigcsordulnak arcom vonásain, s hol a ruhámon, hol a lábamon, hol pedig éppenséggel a kezemen landolnak. Mikor érzem ezeknek a könnycseppeknek a cseppenését, egy pillanatra olyan, minta ő érne hozzám. Mikor a kezemre hullnak a cseppek olyan mintha csak megsimítani a karom, ha itt ülne mellettem. Van olyan is, hogy szinte érzem a jelenlétét, ahogy levegőt vesz mellettem, s néha azt érzem, mint fejével odasimulna arcomhoz.
Most miközben a dalt játszom a szemeim csukva vannak. Magam előtt látom magunkat, ahogy mint ifjú házasok, az esküvőn viselt ruháinkban, csak kettesben, egy gyönyörű helyen, erre a dalra lassúzunk.

Read More